2016. november 7., hétfő

Harmadik rész

Hello!
Itt is van az új rész, jó szórakozást hozzá! ♥ 
Amira

*Nastya*

Tudtam, hogy nem úszom meg a Dakotával való csevejt. Csak próbáltam addig húzni a pillanatot, ameddig lehetséges. Amikor felhívtam, hogy igyunk meg egy kávét a kedvenc helyünkön, barátnőm azonnal beleegyezett. Csicsergős hangja még percekig elkísért, miközben azon morfondíroztam, hogyan adagoljam be neki a dolgot. Jobb lenne hirtelen borítani a bilit, vagy finoman vezetni rá? Dakotát igazán érdekelte a sztárok élete, nem mintha állandóan a Just Jareden lógott volna. Egyszerűen csak mindig naprakész információkkal szolgált kedvenceit illetően. És azt is tudtam, hogy nézte a Zoolandert.
– Szia! – köszönt rám vidáman, amikor megérkeztem a Shape nevű cukrászdába. Egy félreeső utca eldugott sarkában állt, picike volt, ám annál hangulatosabb. És a fahéjas süti illatról, ami állandóan belengte, már ne is beszéljünk! – Mi újság?
Ugh. Úgy döntöttem, jobb lesz azonnal a közepébe vágni.
– Nemrég jártam a Mets meccsén.
– Aha, tudom. Mindig elmész – forgatta a szemét. – Bár nem értem, miért. A baseball halál unalmas.
– Ja, de a kifutón cirkáló csontkollekciókat bámulni a divathéten marha izgis.
– Igen, valóban az – kacagott fel. – Jó, hogy végre te is elismerted.
Szeretett úgy tenni, mint aki nem érti az iróniát. Olyan ártatlannak tűnt szőke copfjával és babakék szemével, hogy bárki el is hitte róla, valójában nem ért semmit. De Dakota okosabb volt ennél, csak örömét lelte abban, ha félrevezetheti az embereket. Fura.
– Amit most mesélek, az nem lesz unalmas. Hidd el.
Felcsillant a szeme. Belekortyolt a jegeskávéjába, és én is a bögrém köré fontam az ujjaimat. Már rendelt nekem a szokásos pillecukros forró csokiból, egyszerűen imádtam.
– Találkoztam valakivel.
– Hogyne, azzal a gyerekkel. Mi is a neve?
– Aaron – húztam el a számat komoran. – És vele nem találkoztam, ugyanis felültetett.
– Tessék? – kiáltotta kissé hangosabban a kelleténél. – Ne már, Nast! Ennyire nem választhatsz szerencsétlenül!
– Jó-jó, mindjárt nem is mondok semmit, ha csak támadsz!
– Bocs – emelte megadóan maga elé a kezét, majd két ujját elhúzta a szája előtt, mintegy cipzárt formázva.
– Szóval ez a fiú nagyon édes volt. Elbeszélgettünk, és számot is cseréltünk.
– Mi van? – eszmélt fel megint hangosan. Újra ránk villant a körülöttünk lévők tekintete, de egy fél másodperccel később újra nem voltunk érdekesek. – Csak úgy, megadtad egy idegen csávónak a számodat? Mi van, ha baltás gyilkos? Hmm? Erre gondoltál már?
– Nem baltás gyilkos – ráztam a fejem. – Ami azt illeti...
– Nem lehetsz ilyen felelőtlen!
Nagyot sóhajtottam. Hát, akkor robbantsuk a bombát. A telefonomért nyúltam, és előkerestem azt a szelfit, amelyiket a legjobbnak ítéltem. Egyszerűen és gyorsan prezentálhatom vele, mi történt. Dakota még mindig tartotta a kiselőadását a felelőtlenségről, ám én egyenesen az arcába nyomtam a képet.
Ahogy sejtettem, megnyikkanni sem tudott.
– Igen. Ő a baltás gyilkosunk.
Elkerekedett szemmel nézett rám. Ez a tény belé fojtotta a szót, úgyhogy akadt egy kis időm fellélegezni.
– Mi az, megnémultál?
– Azt mondod, telefonszámot cseréltetek?
Bólintottam.
– Justin Elképesztő Bieberrel?!
– Igen. Bár azt hiszem, nem ez a középső neve – vágtam elgondolkodó arcot.
– Én mindjárt hiperventillálok, úristen. És Martin is ott volt?
– Nem volt ott senki, csak ő.
– Azonnal fel kell hívnod.
– Tessék?
– Jól hallottad, Nast. Telefonálj! – parancsolt rám.
– Nem fogom! Tegnap már rám csörgött, megvárom, míg ő jelentkezik.
– MÁR FELHÍVOTT? – kapott agyvérzést Dakota. – Nekem pedig csak most mondod? Hogy lehetsz ekkora dög?
– Hát bocs, hogy azzal voltam elfoglalva, hogy megemésszem a Tumblrre felkerült képemet! Tudod, mi megy ott? Horror! Amiket rólam, rólunk írnak...
Dakota a szívére szorította a kezét. Vagy agyvérzést, vagy sírógörcsöt kap menten, abban egészen biztos voltam. Nem tudta feldolgozni ezt az információt, én meg kezdtem kényelmetlenül érezni magam.
– Akkor is fel kell hívnod. Muszáj, érted?
– Miért erőlteted ezt ennyire? Nem kéne elsietni.
– Uhh, de, nagyon is. Minden kis mocskos titkát tudni akarom!
Úgy nézett rám, mint az a hangulatjel, amelyiknek nagy, piros szívecskék villognak a szeme helyén. Te jó ég.
– Arról meg ne is ejtsünk szót, hogy be kell zsebelned Martin telószámát is!
– Minek?
– Hogy-hogy minek? Nekem, természetesen. Privát felhasználásra – vigyorodott el a mondat végén.
– Nem tetszik ez nekem.
– Nekem az nem fog tetszeni, ha kihagysz a buliból! – nézett rám sértődötten. – Megtennéd ezt velem? Vérzik a szívem. Én még a muffinom felét is odaadom neked, de te...
Bűntudat-keltésben óriási volt a csaj, ezt el kellett ismernem. Olyan elveszetten nézett rám, hogy megsajnáltam, és anélkül egyeztem bele a dologba, hogy átgondoltam volna.
– Legyen, viszont nem támadom le ezzel rögtön! Még a végén azt hiszi, hogy nekem kell „privát felhasználásra”.
– Rendben! – meresztett rám kiskutya-szemeket. – Aztán majd járhatunk négyes randira...
– Ne álmodozz! – hűtöttem le azonnal. Még az kéne, hogy randizni járjunk! – Nem hiszem, hogy ebből bármi is lenne.
A fejemet ingattam lemondóan. Éreztem, hogy Dakota veszi az adást, és ezúttal már komoly tekintettel fordult felém.
– Miért? Mi a baj?
– Hát ez az egész – rántottam meg a vállam. – Csak egyszer találkoztam vele, és máris ott vagyok a neten. Szerinted ez normális? Lehet, hogy túldramatizálom, de hiszen ismersz! Tudod, milyen magamnak való vagyok.
– Néha nem árt, ha nyitsz a világra.
– De ekkorát?! Én csak egy normális srácot akarok magam mellé. Olyasvalakit, aki eljön a találkozóra, és nem próbál már az első randin hanyatt dönteni. Olyat, aki megkérdezi, mi újság, és nem várja el, hogy azt mondjam, minden rendben. Lehetetlent kérek?
– Nagyjából – világosított fel Dakota. – Te még mindig a hercegre vársz, mi? A valóságban a fiúk nem ilyenek. Ja, a High School Musicalben még talán, de az már régen lejárt lemez.
– Nem akarok magamnak High School Musicales pasit! – háborodtam fel.
– Tudod, hogy értettem. Nem várhatsz örökké a tökéletesre, mert nem létezik. A tökéletlenségben kell megtalálnod a vonzót.
– Miért lettél ilyen bölcs hirtelen?
– Úgy, hogy én is a Disneyn nőttem fel – kuncogott. – Csak sajnos rájöttem, hogy az nem a valóság.
Ezt mind felfogtam. A kérdés azonban mégis bennem maradt, hogy akkor mi az igazi? Az olyan férfiak, akik szarnak a fejedre, amint megkapták, amit akarnak? Az olyanok, akik nem hívnak vissza, vagy akik még csak feléd sem néznek, mert nem vagy elég vonzó, kedves, vicces? Tudom, hogy nem kéne ilyen rohadt pesszimistának lennem, de annyi kudarc után... Csak egy normálisat szeretnék, defektje viszont mindenkinek van. Az enyém talán pont ez.
Randizni egy világsztárral? Úristen. Mennyire abszurdum már! Pont én, a félig orosz lány, aki állandóan a könyveiben bujkál, kerüljek az élet címlapjára egy fiú miatt?
Ezt a gondolatot még emésztenem kellett.

*Justin*

Az anyáéknál tett látogatás többé-kevésbé jól ment; ismét megjegyezték, milyen vékony vagyok, hogy nem járok eleget haza, hogy még mindig nincs unokájuk, meg ilyesmik. Szóval elég átlagos volt.
Ezek után idejét láttam, hogy rátérjek a második pontra, azaz Nastyára. Először végigpörgettem az agyamban, hogy mit fogok neki mondani, de mindegyik próbálkozásom katasztrofálisan hangzott a fejemben. A végén amellett döntöttem, hogy spontán leégetem magam; gyorsan tárcsáztam, még mielőtt meggondolhattam volna magamat.
Hosszan kicsöngött, de a végén nem vette fel. Kissé elkeseredetten tettem félre a mobilomat, elvégre reménykedtem benne, hogy elhívhatom valahova, ahol megbeszélhetjük a történteket.
Talán csak szimplán nem volt telefonközelben.
Ja, mert manapság senki sem nyomkodja azt az izét non-stop… szerintem ignorál.
Mi van, ha éppen nem ért rá? Mondjuk, kutyaeledelt vesz...
A nem létező kutyájának, igaz?
Most miért? Lehet, hogy tényleg George… Edward… Peter a neve!
Aham. Dylan, szedd össze magad!
Inkább leparkoltam az út szélére a kocsimmal, mielőtt még belerohantam volna egy fába, mert a fejemben üvöltöző hangoknak éppen összeveszni támadt kedvük. A kormányra hajtottam a fejemet, és onnan figyeltem az ölemben lévő telefon kijelzőjét, de az Istennek sem akart felvillanni, és megjeleníteni azt az átkozott szelfit.
Próbáljuk meg még egyszer.
Ja, persze, égessük le magunkat még jobban. Remek ötlet!
Fogd be!
És megint megcsörgettem. Már két másodperc múlva megbántam a döntésemet, de még mielőtt lerakhattam volna, és kihajíthattam volna a készüléket az ablakon, Nastya felvette.
– Öhm, helló.
– Szia! Csak… Szóval azért hívlak, mert mondtad, hogy szóljak, ha valakivel beszélni akarok, és gondoltam, beülhetnénk egy kávéra vagy bármire, valahova… érted. – Nyeltem egy nagyot, és kínomban lefejeltem a kormányt. Idióta!
– Nem tudom, mostanában elég elfoglalt vagyok, és… Dakota! Nem, add vissza, nem!
Dakota? Talán mégis van kutyája? Hah!
– Jól vagy? – kérdeztem habozva.
– Igen, persze, tökéletesen. Bocs. Hol tartottunk?
Komolyan? Komolyan?! Még egyszer meg kell ismételnem ezt a borzalmasan kínos meghívást?!
– Ott, hogy lenne-e kedved eljönni velem kávézni.
– Justin, rendes srác vagy, meg minden, de nem hiszem, hogy vágyok arra a felhajtásra, ami körülötted van. Sajnálom.
Király…
– Oké. Akkor további szép napot!
– Jus…
Letettem a telefont, és tehetetlenségemben azonnal felhívtam Martint.
– Mi van? – A hangján hallatszott, hogy csak most ébredt. Mikor is hagytam ott? Három-négy órája?
– Átugrom, aztán elmegyünk bulizni – közöltem vele gyorsan.
– Mi? Komolyan? Asszem’ kihagyhatatlan ajánlatot kaptam! Ma van Good partija, nem? – Martin máris sokkal éberebbnek hangzott. – Mindjárt felhívom, szerintem el sem fogja hinni!
– Jó, jó, oké. Csinálj, amit akarsz, fél óra, és ott vagyok.
– Hát, ez nem lehet igaz…
Megráztam a fejem, és elindítottam a kocsit; az autó halk berregéssel elindult, és a rádió is bekapcsolt. Az út további részében teli torokból Taylor Swift és Sam Smith dalokat énekeltem. .

Martin ezúttal nyitva hagyta nekem az ajtót; ő éppen az előszobai tükörben nézegette magát. Ettől önkénytelenül is végigpillantottam magamon, és rá kellett döbbennem, hogy nem néztem ki túlságosan szívdöglesztően.
– Ne aggódj, jó leszel így. – Martin látszólag olvasott a gondolataimban.
– Ja, úgy nézek ki, mint akit most húztak ki a… – Jobbnak láttam be sem fejezni a mondatot.
– Tumblrön tarolt a csöves style-od, szerintem ezt is hasonló lelkesedéssel fogják fogadni – nézett végig rajtam Martin vigyorogva.
– Rohadj meg. Igenis laza voltam akkor, nem értem, honnan jött nekik ez a hülyeség… csöves style! – Felháborodottan megigazítottam az össze-visszameredező hajamat, de ez sem segített túl sokat a helyzeten.
– No para – mondta végül Martin, és felhúzta a bőrdzsekijét. – Már attól oda- meg vissza lesznek, hogy eljössz.
– Ja, gondolom. Amúgy ki lesz ott?
– Ashley, Nick meg talán Jonny. Aztán a többieket meg még én se ismerem. Úgy hatvanan leszünk.
– Atyaég.
Kicsit már megbántam, hogy vállalkoztam erre.

Good imádott partikat adni, és Martinnak igaza volt, mikor azt mondta, hogy az övéi a „legállatabbak”. Még én is láttam, hogy minden eszméletlen jó volt. A zene, a fények, a hely, a társaság.
Good rögtön letámadott minket – pontosabban engem –, és miután kigyönyörködte magát bennem, megmutatta, hol találjuk a bárt.
– És mit gondolsz, Justin? – kérdezte, miután rendeltem egy sört. – Máskor is eljössz?
– Hát, nem rossz.
– Legközelebb is itt lesz, ne aggódj, gondoskodom róla! – kiabálta oda nekünk Martin, aki már nagyban belevette magát a táncolók közé.
– Nem mintha ez a te érdemed lenne! – Martin csak megvonta a vállát, és eltűnt a tömegben.
– Hát, akkor érezd jól magad! A DJ-pult körül megtalálsz, ha kellenék! – Sután bólintottam, mire ő mosolyogva faképnél hagyott.
Talán mégsem volt olyan jó ötlet ez a buli.
Ne már! Még csak meg sem próbálod élvezni!
Sürgősen csinálnom kell valamit ezekkel a hangokkal.
– Hello, Jus! – Hailey jelent meg mellettem, és a hangjából ítélve már lecsúszott pár feles meg sör nála. – Hogy s mint? – kérdezte, és kért egy pohár vodkát a pultostól, aki alaposan végigmérte. Hailey látszólag a legkevésbé sem bánta, bájos mosolyt villantott a fiúra.
– Jól, élvezem a bulit meg minden – mondtam vállvonogatva, mire ő kuncogni kezdett.
– Ja, persze – nevetett rám. – Nincs kedved táncolni? – kérdezte végül, és elhúzott a táncparkett irányába.
– Az igazat megvallva, nem igazán…
– Nem az igazat kérdeztem – vágta rá fülig érő szájjal, és ugrálni kezdett az ütemre. – Na, gyerünk! – lökött oldalba, de én inkább elhúzódtam tőle.
– Szívok egy kis friss levegőt, oké?
– Ne már! – húzta el a száját, de akkor már ott is hagytam.
Kislisszoltam Daniel és Martin mellett, akik éppen egy-egy bárszéken ültek, és két ismeretlen lánnyal flörtölgettek. Ahogy elnéztem, igencsak sikeresen, az egyik lány már félig Daniel ölében ült.
Mikor végre kiértem a hűvös levegőre, rögtön lerogytam a padkára, és onnan figyeltem az úton elsuhanó autókat. Csak most éreztem meg, hogy mennyire hasogatott a fejem az állandóan villódzó fényektől és a dobhártyaszaggató zenétől. Éppen, hogy csak lehajtottam a fejemet a térdemre, amikor csörögni kezdett a telefonom.
A képernyőn Nastya és az én arcom villogott.
Kissé döbbenten a fülemhez emeltem.


2016. szeptember 10., szombat

Második rész

Hello!
Itt is van az új rész, jó szórakozást hozzá! ♥ 
Amira

*Nastya*

Győzött az égető kíváncsiság. Ráklikkeltem a Tumblr ikonra, és lassan bepötyögtem a legtöbbet rebloggolt nevet. Ez már beteges! Egy pillanatra visító rajongónak éreztem magamat, aki csak azért jár meccsre, hátha összefut a kedvenc énekesével.
Az oldal persze csordultig telt Justinnal. Elkapott pillanatképek, koncertes és filmes képkockák, szerkesztett montázsok, mosolygós gifek. Mintha az egész életét láttam volna képekben, egy kicsit ijesztően is hatott.
Néhány oldallal később azonban rábukkantam egy friss képre – a tegnapi Mets rangadóról. Eltátottam a számat, és azonnal rákattintottam, hogy nagyobb méretben is láthassam. Mi? A? Büdös? Franc?
#Kiezalány? #Justinújbarátnője #Mets
Mellettem állt a képen. Éppen rám nézett, és vigyorgott. De nem ám akárhogy; fülig érő szájjal. Csillogó szemmel. Úgy mutattunk egymás mellett, mintha ezer éve ismernénk a másikat. Mintha több lenne közöttünk annál, minthogy együtt nézünk egy meccset. Kis híján megállt a szívem, ahogy láttam, hányan osztották már tovább a képet. Terjedt, akár valami rossz nyavalya. Percenként frissítettem az oldalt, és a dolog pillanatról pillanatra vált elborzasztóbbá. Vajon mennyi időbe telik, hogy hardcore fanok rám bukkanjanak? A fenébe, én nem akarok híres lenni!
Előkaptam a telefonomat. Kikerestem a tegnap elmentett számot, de mielőtt rányomtam volna a zöld gombra, elfogott a félelem. Mégsem hívhatom fel csak úgy! Hogy néz az ki? Különben is, ő a fiú! Neki kell először kezdeményeznie. Vagy ez már nem érvényes a mai világban?
Atyaég. Kezdtem elveszíteni minden józanságomat. Alapjáraton nem vagyok valami határozott típus, hülyeségeket halmozok hülyeségekre, erre még közbejön egy ilyen... Duh. Bárcsak a hátsó felemen maradtam volna tegnap!
A körmömet rágtam idegességemben. Kikapcsoltam a gépet, hogy még véletlenül se essek kísértésbe, és frissítgessem percenként. Felhívtam volna Dakotát, a legjobb barátnőmet csakhogy ő aztán tutira kiakadna. Követelné, hogy azon nyomban, az ő füle hallatára telefonáljak. Nem, azt hiszem, egy darabig meglesz anélkül, hogy tudná ezt az információt.
A dilemmám abban a pillanatban eldőlni látszott, amikor két órával később megcsörrent a mobil, és a tegnap készített szelfik egyike villant fel a képernyőn. Ezt állítottam be hívó-azonosítónak. Majd’ kiugrott a szívem a helyéről, de nem mertem felvenni a telefont. Mit mondhatnék? Úristen!
Megköszörültem a torkom, amikor beleszóltam a vonalba.
– Halló.
– Áh, szia! Én vagyok az, Justin.
– Milyen Justin?
Hülye, idióta!
– Hát... Akivel tegnap bratyiztál a meccsen, tudod.
– A meccsen?
Eszement, nem normális!
– Igen, a Mets játszott.
– Óh, persze! Már emlékszem.
Szerencsétlen!
– Na, igen, csak tegnap történt.
– Mintha ezer éve lett volna!
Béna! Mondj már igazat!!!
Nem sokat segített a helyzeten a belső hang, ami folyamatosan üvöltözött velem.
– Oké, szóval... Zavarlak?
– Nem, dehogy, éppen a kutyámat sétáltattam.
Nincs is kutyád!
– Ez szuper! Hogy hívják?
– Mi?
Mi???
– A kutyust.
– Ja, hogy őt! Hát ő George... Edward... Peter.
Dylan néhány másodpercig megszólalni sem tudott, én meg behunytam a szemem. Most aztán szerettem volna elbújni a világ elől.
– Jó hosszú neve van.
– Aha, tudod, ez csak ilyen csajos dili.
Az hát, dili, ami határozottan az én fejemben uralkodott.
– Fura kérdésem lesz, de netközelben vagy?
– Igen, miért?
Kezdtem sejteni a telefonálás valódi okát. Ha Justin maga nem is látta a fényképet a neten, valaki biztosan, és ez talán rossz hatással van a karrierjére. Rám vallana, ha egy olyasvalakit szúrnék ki magamnak, aki megint elérhetetlen.
– Ma felhívtak néhányan, mert a tegnapi után néhány netes oldal kamu híreket hozott le. Mindenképpen figyelmeztetni akartalak, hogy tudd, mi vár rád, de ígérem, hogy már rajta vagyok az ügyön. Többé semmi sem fog megjelenni rólad. Ne haragudj.
Mire a mondandója végére ért, elkomorult a hangja. Egészen megsajnáltam, és a hirtelen kialakult agylágyulásom is elmúlt. Hányan hívtak volna fel azért, hogy ne érezzem kellemetlenül magamat? Aaron még arról sem szólt, hogy nem jön el a randevúnkra! Nagyot sóhajtottam.
– Sokszor történik ez?
Justin örömtelenül, röviden felnevetett.
– Szinte mindig. Mindegy, kivel látnak együtt, ez lesz a vége. És így jutottunk el odáig, hogy az összes barátommal bujkálunk, ha találkozni akarunk.
– Sajnálom. Rossz lehet.
Rólam egyetlen fénykép jelent meg a neten, és máris elborult az agyam. Róla millió jelenik meg naponta, és mégis bírnia kell. Ez aztán a totál szívás.
– Hozzászoktam – felelte bánatosan. – Mindennek megvan az ára.
Ennyit mondott csupán, én mégis megértettem, milyen magányos lehet valójában. Ő, akit milliók szeretnek, de kevesen ismernek. Szerettem volna segíteni, csak nem tudtam. Vonzott, viszont a körülötte lévő felhajtás taszított is. Még azt sem szerettem, ha megbámultak az utcán! Mi lenne, ha elhívnám egy ártatlan, délutáni kávézásra?
– De a híváslistádat nem nyomozzák le, ugye?
– Nem – nevetett fel először jókedvűen a beszélgetés alatt. – Az biztonságban van.
– Akkor, izé... – Átkozottul nehezemre esett kimondani. – Hívj fel legközelebb, ha dumálni szeretnél valakivel.
– Kösz.
Legalább egy fél percig hallgattunk. Könnyű lett volna bármi hülyeséget mondani, de egyszerűbb volt üdvözölni a csendet.
– Jól van, én asszem... Megyek, és csinálok valamit – mondta végül Justin, és úgy éreztem, sikerült zavarba hoznom. Még én is belepirultam, kész szerencse, hogy nem láthatta.
– Rendben, menj, és csinálj valamit. Valószínűleg én is így fogok tenni.
– Király. Vigyázz magadra.
– Te is!
Három másodperccel később megszakadt a vonal. Nagy sóhaj kíséretében tettem le a mobilt az asztalra. Furán éreztem magam. Kétségkívül ez a beszélgetés is fura volt, meg a kép a neten. Miért ilyen rohadtul bonyolult? És mégis miért nőtt bennem folyamatosan a kíváncsiság iránta? És miért teszek fel ennyi kérdést?
Jobb lesz befejezni az agyalást. Nem történt semmi, ahogy a balhé jött, úgy majd el is múlik. Csak meg kell húznom magamat, és mindenki szépen elfelejt.
Megfogadtam, hogy nem használom a netet arra, hogy magam után kutassak. Ezek után bármit is írnak az internetes oldalak, isten bizony teszek rá!
Inkább elővettem az aktuális olvasmányomat, feltettem a lábamat a dohányzóasztalra, és belemerültem a betűk tengerébe. A könyvek nem okoznak csalódást, sosem. Az az emberek reszortja.

*Justin*

Martin egy szál törölközőben nyitott ajtót, én pedig önkénytelenül is hátrafordultam, és végigkémleltem az utcát. Nagyon úgy festett, hogy egy újságíró sem öltött szemeteskuka alakot, és kapta le Martint félmeztelenül, de azért gyorsan beljebb löktem a küszöbről, és bevágtam magam mögött az ajtót.
– Neked is szia – mondta durcás képpel, és hátat fordított nekem, majd megindult a nappali felé. Martin New York-i háza borzalmasan nagy volt, az előszoba már a lakásom felét kitette, a hálószobáját pedig előbb néztem volna luxuslakosztálynak.
– Meg kéne köszönnöd, hogy megmentettem a hátsódat. Scooter kettétépett volna, ha még egyszer meglát rólad pár ilyen lesi fotót. – Levágtam magam a minimum három méteres kanapéjára, és a dohányzóasztalon lévő chipsért nyúltam.
– Nem értem, mi baja van a dologgal. Szerintem csak szaporítom a nézőket ezzel – felelte vigyorogva, és eltűnt a fürdőben. – A felsőtestem mágnesként vonzza őket.
– Bárcsak a színészi dj tehetséged tenné inkább! – kiabáltam vissza.
– Tudod, hova menjél, Jus! – Hátravetett fejjel nevettem, majd pedig unottan chipset majszolgattam, míg Martin a fürdőszobában… ki tudja mit csinált. Amennyi időbe telt neki az elkészülés, szerintem még a szempilláját is begöndörítette.
– Szóval, jövő héten munka.
– Ja. Totál szívás, nincs kedvem megint hajnalig dolgozni. – nyomtam le gyorsan egy panaszáradatot, amire Martin csak egy megértő sóhajtással felelt. Bekaptam az utolsó falat chipset is.
– Haver, megzabáltad a kajámat. – Martin összeráncolt homlokkal kapta ki a kezemből az üres zacskót.
– Bocs. Amúgy is fogynod kéne.
– A francokat – vágta rá még az előbbinél is sértődöttebben, én pedig nevetni kezdtem. Ha Martinnak igazán számított valami, az a külseje volt. Meg Sonja. De őt mostanában nagyon keveset látta, úgyhogy inkább a saját kinézetére összpontosított.
– Kapcsolj inkább valami zenét.
Még mindig morogva elindult a laptopjáért, én pedig lehunytam a szemet. Imádtam New Yorkot, de mindig lefárasztott az állandó nyüzsgésével, még jobban, mint Los Angeles. Aznapra terveztem még egy hazaugrást is, de a délig alvás és a semmittevés valahogy eléggé elvette az időmet, így inkább elhalasztottam a dolgot.
– Milyen volt a tegnapi meccs? – kérdezte Martin, és bár még nem láttam, hallottam a hangján, hogy fülig ér a szája. Na, mi a fene történt ebben a fél percben?
– Jó, nyertünk.
– Ennyi? – Látványosan elnyújtotta a szót. Martin megjelent a szobában, és vidáman leült mellém; ügyesen elrejtette előlem a laptopja képernyőjét.
– Igen. Miért, mi más kéne, hogy legyen? – Felvontam a szemöldököm, és megpróbáltam megnézni, hogy mi lehet olyan érdekes a notebookján, de ő hirtelen lecsapta a tetejét; egy másodpercen múlott, hogy nem végzett egyszerre három ujjammal is. – Mi van már?! – morrantam rá, és komoly harcba kezdtünk a gépért. Rávetettem magamat, és igyekeztem kitépni a kezéből az áhított tárgyat. A végén már csikizéshez kellett folyamodnom, olyan erősen szorította.
– Megadom magam, megadom magam! – kiabálta, miközben könnyek csordultak ki a szeméből.
– Én is úgy gondoltam – válaszoltam, és kirántottam elgyengült ujjai közül a laptopot. Felnyitottam a tetejét, és… – Azt a rohadt. Bakker, bakker. A fenébe, ne már.
Nastya és én álltunk egymás mellett a képen, és én úgy vigyorogtam rá, mintha soha szebbet nem láttam volna még. Na, ne már. Nagyon ne.
– Szóval, mesélj, haver! – Martin a verekedés közben leesett a kanapéról, és most a földről pislogott rám.
– Ez nem az, aminek látszik! – kezdtem bele, de egy megosztás hirtelen elterelte a figyelmemet. Mi az, hogy „Ő Justin új barátnője, egészen biztosan, én ismerem is őket”?!
Dühösen végigpörgettem még vagy tizenöt ilyet, majd Martinra néztem.
– Ez nem az, aminek látszik – ismételtem meg.
– Oké, ezt már hallottuk.
– Nastya meg fog ölni! Egyszer tetszik meg valaki, azt is elbasszák ezek a…
– Nyugi, nyugi! Justin, lazíts! Fogadni mernék, hogy a csaj nem fog emiatt kidobni az ablakon.  Martin a biztonság kedvéért kivette a kezemből a laptopját, és újra felült mellém. – Hívd fel, ha biztos akarsz lenni benne. – Martin a vállamra tette a kezét. – De előbb szerintem igyál meg valamit, úgy nézel ki, mint aki most szabadult.
Rávillant a tekintetem, és előbányásztam a telefonomat a zsebemből. Vagy két percig bámultam a névjegyét, és valószínűleg még tovább csinálom, ha Martin nem kapja ki a kezemből a mobilt.
– Ne! – De már késő volt; odanyomta a fülemhez, én pedig tátogva hallgattam, ahogy kicsöng.

– Hát, lehetett volna rosszabb is – közölte Martin, mikor letettem a telefont. – Mit mondott?
– Azt hazudta, van egy kutyája. Szerintem erőteljesen le akart rázni. Először azt sem tudta, ki vagyok. – Beletúrtam a hajamba, miközben Martin megpróbálta visszafojtani a röhögést. A feje már teljesen vörös volt, és a szájára kellett szorítania a kezét.
– Nem mintha te nem hazudtál volna – nyögte ki végül. – „Néhányan felhívtak… kamu hírek… már intézkedtem…” –Martin eltorzított hangon affektálni kezdett.
Inkább hozzávágtam a legközelebbi díszpárnát.

Másnap Martin kanapéján ébredtem, a TV lenémítva ment, éppen valamilyen szappanoperát nyomattak. Martin a fotelben aludt, a szájából kifolyt a nyála, mire kissé undorodva elfordultam tőle. Ki a fenének jön be egy ilyen pasi?
A következő pillanatban pedig bevillant Nastya. Azt is rendbe kellene még hoznom valahogy. A fejemet fogva belefúrtam az arcomat egy plédbe, és már éppen azon voltam, hogy visszaalszom, mikor Martin eszeveszett fülsértően horkolni kezdett.
– Lehetnél még ennél is undorítóbb?! – kérdeztem fennhangon, de ő meg sem hallotta, békésen tovább röfögött.
Kénytelen voltam felkelni, tekintve, hogy nem voltam Martin Garrix-pofozós hangulatban. Mikor elhaladtam mellette, azért hangosan köhögni kezdtem, de ő még mindig nem zavartatta magát. Szememet forgatva kivánszorogtam a konyhába, azzal a nemes céllal, hogy megelőzöm Martin elhízását, és felzabálok minden ehetőt. Ebben határozott tehetség voltam.
A hűtő természetesen dugig volt mindenféle diétás kajákkal, úgyhogy inkább gyorsan becsuktam, és a szekrények felé vettem az irányt. Martin híres volt arról, hogy a „kirakatba” pakolta, amire büszke, és valahova elrejtette azt, amit még magának sem szívesen mutogatott.  Így hát, egy adag aszalt gyümölcs mögött természetesen ráakadtam két dobozni csokis kekszre.
Miközben az édességet majszolgattam, és ügyeltem rá, hogy sehova ne menjem morzsa – máskülönben Martin megölt volna –, a telefonomat nyomogattam. Vagy kétmillió Twitter-értesítés, még egyszer annyi Facebookon – Instára ezután már fel sem mertem nézni. Sóhajtva arrébb löktem a mobilomat, és inkább a süteményre koncentráltam.
Egészen két percig be is vált ez a technika, aztán pedig idegességemben felálltam, és fel- le kezdtem járkálni.
Oké, vegyük sorra a dolgokat.
Anyuék meglátogatása.
Nastya.
Martin megfojtása.
– Pont ilyen sorrendben – mondtam ki hangosan, és megindultam az előszoba felé.

FACEBOOK CSOPORT

2016. augusztus 30., kedd

Első rész

Sziasztok! Végre, hosszabb várakozás után meghoztam az első fejezetet. Fogadjátok szeretettel, hisz azzal írtam a sorokat is. :)Történetről sokat nem mondok előre, meglátjátok majd, merre fut ki, mi lesz, hogy lesz. Szerintem már mindent elmeséltem korábban, úgyhogy csak a lényeg van hátra. :) Következő fejezet jövő hét végén jön.
Jó olvasást kívánok,
Amira



*Nastya*

Tíz perccel a meccs kezdete előtt már kezdtem aggódni. Jobbra-balra néztem, forgattam a fejem, mindenhol Aaront kerestem. Egyre idegesebben pillantgattam a telefonomra, de abban biztos voltam, hogy én aztán fel nem hívom. Mégis hogy nézne ki! Evégre randizunk, vagy mi. Nem fogok ráragadni, mint kutyakaki a cipőtalpra. Lehet, hogy késik néhány percet. Na és?
A néhány percből több és több lett. A körülöttem lévő helyeket teljesen megtöltötték a baseball drukkerei, a mellettem lévő viszont üresen tátongott. Elég volt odanéznem, és máris rosszul éreztem magam. Az nem lehet, hogy Aaron ilyen csúnyán kitoljon velem! A nagy számok törvénye alapján neki másnak kellett lennie. Nem lehet minden pasi gyökér, ugye?
A New York Metropolitan tagjai pályára léptek – óriási üdvrivalgás fogadta őket. Hirtelen még a kedvem is elment a meccstől, de abban a reményben, hogy Aaron talán még felbukkan, mert csak dugóba került valahol, maradtam. Fél szemmel a pályát figyeltem, másikkal a mobil kijelzőjét. Marha nehéz feladat volt, miközben a mögöttem ülő minden egyes pillanatban felugrott a helyéről, és egy csomó pattogatott kukoricát zúdított a nyakamba. Időnként hátrafordultam, és kiráztam a kapucnimból a darabokat. Igyekeztem csúnyán nézni az idősödő úriemberre, ő viszont fel sem vette. Engem nem látott, csak a meccset a pályán. Hát jó.
A negyedik inning[1] közben jöttem rá arra, hogy Aaron csúnyán pofára ejtett. Hiba volt hinni a cuki mosolyának, valószínűleg vérig sértettem azzal, hogy nem feküdtem le vele a harmadik randi után. Ez esetben azonban, ő veszített nagyobbat.
A meccs történései háttérbe szorultak a fejemben pörgő gondolatok miatt. Még a körülöttem lévők zajai is elnémultak, egy pillanat alatt váltam kedvetlenné. Nem lehet igaz, hogy mindig egy sunyit fogok ki! Hát mit tettem én, hogy csupa katasztrófát sodor utamba az élet?
Ekkor hallottam meg a beszélgetést. Váratlanul törte át a figyelmetlenségem falát, és azonnal érdekelni kezdett. Két lány trécselt, az előttem lévő sorból.
– Áh, nem, szerintem nem ő az.
– Ne hülyülj! Ez csakis ő lehet. Ezt az arcot álmomban is felismerném.
Követtem a pillantásukat: mindketten egy fiút néztek. Méghozzá azt a fiút, aki két székkel ült távolabb, mint én. Ha az Aaronnak fenntartott helyet nem számítjuk, akkor csupán eggyel.
– Nem is tudom. Azért a neten helyesebb volt.
– Persze! Van neked szemed? Most azonnal olyat tudnék tenni...
– Állj már le, egy meccs közepén vagyunk. Mit tervezel, hm? Lerántod a ruháját az egész stadion előtt? Hát gratulálok.
– Nem, csak odamegyek, és kérek egy szelfit.
– Menthetetlen vagy... – ingatta a fejét a tiltakozós lány, mire a barátnője megindult a sor vége felé, ahol a lépcső volt található. Kicsit előrehajoltam, hogy jobban lássam a jelenetet a szomszédom takarásából. Szerencsére egy két méter magas pasas volt, aki jó fedezéket nyújtott.
Tisztán láttam, hogy mi történik. A lány odasomfordált a meccset átszellemülten néző sráchoz, megkocogtatta a vállát, és ragyogó mosollyal az arcán beszélni kezdett hozzá. A srác meg csak állt, nekem háttal, így nem láthattam az arcát, de nem igazán tett sokat. Ahogy a csajszi ígérte is a barátnőjének, kért az idegentől egy közös képet. Motoszkálni kezdett bennem a gondolat, hogy milyen celebrity lehet, ugyanis oldalról nem láttam jól. Talán egy sportoló? Vagy egy író? Az lenne a legjobb. Mit meg nem adnék, ha összefuthatnék John Greennel!
A fiú visszafordult a pálya felé, a lány pedig követte a példáját. Órákig el tudtam volna nézni őket, szórakoztató látványt nyújtottak. A csaj csak dumált és nevetgélt, szempillát rebegtetett, a gyerek meg igyekezett udvarias lenni, de a meccs sokkal jobban érdekelte. Látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát.
Eleinte nem akartam semmit sem tenni. Kit érdekel? Tőlem azt hálóznak itt be, akit akarnak, még akkor is, ha valami nagy híresség! Csakhogy tovább néztem őket, és a szívemre vettem a dolgot. Én, mint pasizásban a legszerencsétlenebb csapás a földön, elhatároztam, hogy ezúttal kiállok magamért. Az ismeretlen lány példájából erőt merítettem, és anélkül, hogy átgondoltam volna a dolgot, már cselekedtem is. Felálltam a helyemről, megkerültem a hústornyot, egy csodaszép mosolyt festettem az arcomra. Ahogy odaértem a sráchoz, én is megkocogtattam a vállát. Hirtelen megfordult, és esküszöm, az arcára volt írva, hogy: ne már. Aú. Ez rosszul kezdődött.
– Helló, édes! – Úgy fordultam, hogy az idegen lány is lásson, és nyomtam egy puszit a megilletődött srác arcára. – Bocs, hogy ennyit késtem, elviselhetetlen a forgalom.
– S-s-semmi baj – dadogta meglepetten. A lányra néztem, aki szintén eléggé ledöbbent.
– Szia! Nastya vagyok. Te pedig?
– Jasmine. Ne haragudj, én nem tudtam, hogy...
– Semmi gond – nyugtattam meg kedvesen. Közben éreztem, hogy az idegen fiú tekintete valósággal lyukat éget a hátamba. Csak ne szóljon közbe!
– Örülök, hogy megismertelek titeket – tért észhez a lány. – Szia, Justin!
– Helló!
Kettesben maradtunk. Biztonsági okokból kifolyólag azért megvártam, hogy Jasmine hallótávolságon kívülre kerüljön. Hosszan kifújtam a levegőt, a mosoly azonnal le is olvadt az arcomról.
Szóval Justin. Jól tudtam, ki ő, tele van vele az internet.
– Öhm... – kezdte bizonytalanul. – Ismerjük egymást valahonnan?
– Nem, még nem. A nevem Nastya, és bocs ezért a kis kirohanásért. Kettővel arrébb ülök, totál egyedül, mert egy seggfej nem jött el a randinkra, de ez nem számít. Szóval csak ültem, és figyeltem, hogy konkrétan letámadnak, amitől vérszemet kaptam. Lehet, hogy sok az idióta csávó, de ez sajnos néhány lányról is elmondható. A lényeg annyi, hogy segíteni akartam. Nem kell megköszönnöd – vontam lazán vállat.
Azonnal feltűnt, hogy Justint már kevésbé érdekli a meccs – barna szemében kíváncsiság villant fel. Végül elmosolyodott, és így nyújtott kezet nekem.
– Én tényleg örülök, hogy megismerhetlek. Justin vagyok.
– Jó a sapkád – mutattam a Mets emblémás fullcapjére.
– Neked meg a sálad – bólintott vissza.
Ezt olyan jól megbeszéltük, hogy többet egyikünk sem szólalt meg percekig. Újra a meccsre irányítottuk a figyelmünket, és amikor elkezdődött egy szép akció, egyszerre sóhajtottunk fel.
– Gyerünk, gyerünk, gyerünk – duruzsolta mellettem.
– Hajrá! – kiabáltam én teli torokból. – Futás, gyerünk!
A szemem sarkából láttam, hogy Justin engem fürkész. Amikor odanéztem, elfordította a fejét. Kár, pedig szívesen megkérdeztem volna, mi az ábra.
A drukker két, teljesen ellentétes típusát jelentettük. Ő volt a csendben, magában motyogó, én meg a kiabáló, aki képes felugrani a helyéről, ha valami izgalmas történik. Egyszer csak megéreztem, hogy a keze a kapucnimba kapaszkodott, és kicsit megemelte.
– Mit...
Pillanatokkal később kirázta a maradék pattogatott kukoricát a csuklyámból.
– Kösz. Szerintem még a hajamba is jutott – mondtam komolyan.
– Várj, megnézem.
Kicsit ledöntötte a fejemet, majd éreztem, hogyan matatnak hosszú ujjai a vastag copfomban.
– Igen, igen, van egy pár – nevetett. – Ne mozgasd már a fejed!
– De csikiz! Soha nem bírtam, ha a hajammal szórakoztak!
– Mindjárt kész, oké?
Amikor elengedett, és felnéztem, a tekintetünk összetalálkozott. Két nevető szempár villant egymásra.

[1] Játékrész, menet.

*Justin*

Egy pillanattal később elfordítottam a fejem, és minden erőmmel a meccsre koncentráltam. Az idáig végtelenül izgalmas játék most már közel sem tűnt olyan szórakoztatónak, sokkal szívesebben beszélgettem volna az újonnan megismert megmentőmmel.
Azért bizonyos időközönként a szemem sarkából rápillantottam Nastyára, akit látszólag jóval kevésbé izgattam. Hangos kiáltásokkal bíztatta a játékosokat, minden alkalommal a fejéhez kapott, amikor a Mets hibázott, és idegesen ugrált a tekintete a pálya egyik végéből a másikba. A végén már azon kaptam magam, hogy többet nézem őt, mint a meccset. Megráztam a fejem, és elfordultam.
Egészen addig sikerült a játékra koncentrálnom, amíg meg nem rezzent a telefonja. Savanyú képpel érte nyúlt, és érdektelenül elolvasta az üzenetet.
– Az a seggfej? – kérdeztem, mire a szája sarka megrándult, és felnézett rám.
– Igen, azt írja, hogy fontos dolga adódott. Ennyi, ennyivel lerázott.  – Csak bólintottam, tekintve, hogy semmilyen értelmes válasz nem jutott az eszembe. – Pasik – tette még hozzá, és megforgatta a szemét.
– Ja, tudom, szörnyűek – feleltem a fejemet ingatva, ő pedig kuncogni kezdett.
Aztán csendben figyeltük a meccset, vagyis Nastya üvöltözve drukkolt kedvenc csapatunknak, én pedig halkan szurkoltam nekik. A nyolcadik inningnél járhattunk, és azon a lányon kívül egyelőre még senki  más nem ismert fel, nem jöttek oda egy szelfiért, vagy hogy elcsavarják a fejemet, még ha minden egyes alkalommal elég világosan a tudtukra adtam, hogy rohadtul nem érdekelnek. Persze, semmi jó nem tart az örökkévalóságig.
Hat, ismétlem hat vigyorgó diáklány jelent meg egy méterre mellettem. Közelebb jönni ilyenkor sosem mertek, csak várták, hogy feléjük nézzek és kedvesen invitáljam oda őket. Mivel tisztában voltam vele, hogy még akár negyed óráig is képesek ott álldogálni, tökéletesen kitakarva a játékot élvezők elől a pályát, ezért kelletlenül odanéztem, és elmosolyodtam. A legelöl álló falfehér lett, és mozdulni sem bírt. Na, ezen már őszintén elvigyorodtam.
– Rajongók? – kérdezte hirtelen Nastya. Nem feleltem, elég egyértelmű volt a helyzet.
Aztán végül elszánták magukat, és odasereglettek.
– Riley vagyok – mondta az egyik bátrabb, és miután a többiek is elsorolták a nevüket, már egyikére sem emlékeztem. – Azért jöttünk a meccsre, mert reméltük, hogy itt leszel – folytatta, miután már mindenki bemutatkozott. Nekem pedig rögtön felszökött a vérnyomásom; mennyire ki nem állhattam, mikor ezt csinálták! Egy baseball-meccsre jöttek, nem pedig Justin Bieber kiállításra!
– Értem. – A műmosoly valahogy sosem olvadt le a képemről, már túlságosan hozzászoktam.
– Szóval, van kedved szelfizni? – Az arcizmaim megfeszültek, de még mielőtt válaszolhattam volna, Nastya közbelépett.
– Nem, sajna nincs. Remélem, megértitek, tekintve, hogy éppen a kedvenc csapatát próbálja nézni, de valaki kitakarja előle. – Az előttem álló lány arca hirtelen rózsavörössé változott, és ellépett előlem. – Sokkal jobb! Ha visszamennétek a helyetekre, akkor talán a többi néző is látna valamit – ajánlotta negédes hangon Nastya. A lány tétován rám nézett, én pedig nem tudtam elég gyorsan letörölni az elégedett vigyort a képemről. Felhúzott orral és megszégyenülten elvonultak.
– Most vesztettem el hat rajongót miattad – szólaltam meg somolyogva, mikor hallótávolságon kívülre kerültek.
– De te legalább élvezheted a játékot. Mondd, hogy nem érte meg!
– A menedzserem határozottan máshogy vélekedne.
– Amiről nem tud, az nem fáj neki – felelte Nastya, és megvonta a vállát. Nevetve fordultam el tőle, azt követő hosszú másodpercekben pedig magamon éreztem a tekintetét.
Amikor vége lett a meccsnek – és természetesen miután vagy fél óráig még őrjöngve ünnepelte a rajongótábor a Mets győzelmét – Nastyával megindultunk a hármas kijárat felé. Először a felsőbb sorokat engedték ki, úgyhogy mi tétlenül várakoztunk a lépcsőn.
– Jó kis meccs volt – jegyezte meg végül, látszott rajta, hogy már feszélyezi a csend közöttünk.
– Igen. De általában jobbak szoktak lenni, Matt dobhatott volna jobbakat is. Tudod, ő az a magas, borostás srác. – Erre a kijelentésemre Nastya összehúzta a szemöldökét.
– Tudom, engem nem kell kioktatnod.
Hogy mi? Azt hiszem, lemaradtam valamiről.
– Tessék? – kérdeztem habozva.
– Azt mondtam, engem nem kell kioktatnod, mint a rajongóidat – felelte sértődötten, csípőre tette a kezét, és úgy nézett rám, mint egy anyuka a kisfiára, mikor rosszat csinált. Felvontam a szemöldökömet.
– Oké, nem állt szándékomban.
Ezután nem szóltunk egymáshoz, de még egy jó háromszáz fős sor ácsorgott előttünk, és csak lépésben lehetett haladni, úgyhogy jobbnak láttam, ha kibékülünk.
– Bocsi.
– Nincs bocsi – vágta rá, de már halványan mosolygott.
– Hát, jó, akkor élvezd a magányt – feleltem, és látványosan elfordultam tőle.
– Az is jobb, mint a társaságod. – A vállam fölött ránéztem, és mikor találkozott a pillantásunk, nevetni kezdtünk.
Egy jó fél óra múlva végül kiértünk a standionból, és másodpercekig kínosan álldogáltunk egymás mellett.
– Nos, örülök, hogy találkoztunk – mondta, és kezet nyújtott.
– Én is, remélem, még megismételhetjük. – Megráztam a kezét, ő pedig szélesen rám mosolygott a mondat második felénél.
– Telefonszám­-csere? – kérdezte bizonytalanul, én pedig ugyanolyan bizonytalan voltam a válaszban. Nem akartam megint telefont váltani.
– Oké, csak aztán ne posztold Twiterre.
– Maximum Tumblrre. – Nevetve elővettük a mobilunkat, és csináltunk egy névjegyet a másiknak.
– Egy szelfi? – Játékosan oldalba lökött, és bár látszólag csak viccnek szánta, én már kattintottam is a kamera ikonra.
– Okés – feleltem, és közelebb léptem hozzá. Ő nagyot nyelve a füle mögé simította a copfjából kiszabadult fekete tincseket, és mosolyogva a kamerába nézett. Lőttünk pár képet, majd elhúzódtam.
– Egész végig ilyen hülye fejem volt? – kérdezte, mikor megmutattam neki az általam legjobbnak ítélteket.
– Többnyire.
Kuncogva a vállamba bokszolt, és kinyújtotta a nyelvét.
– Gonosz!
– Csak őszinte.
Erre kaptam még egyet, és a végén már mindketten harsányan nevettünk.
– Akkor majd beszélünk – mondtam, és eltettem a telefonom.
– Igen.
Hosszú csönd.
– Én arra megyek – böktem a belváros felé, ahol a kocsimmal parkoltam.
– Én meg arra – mutatott rá a buszmegállóra.
– Ha gondolod, elvi…
– Nem, a busz is jó lesz – szakított félbe, és hátrálni kezdett. – Akkor megyek – mondta, és serényen bólogatva elfordult.
Én is elindultam, és még mielőtt a stadion takarásába értem volna, hátrafordultam. Nastya is ugyanezt tette; intettünk egymásnak, majd eltűnt a szemem elől. Az út további részét gátlástalanul vigyorogva tettem meg, még a kocsiban se tudtam levakarni az arcomról, miközben a rádióból üvöltött valami Carly Rae Jepsen szám.
Ennél jobban nem is sikerülhetett volna ez a meccs, állapítottam meg magamban.