Hello!
Itt is van az új rész, jó szórakozást hozzá! ♥
Amira
*Nastya*
Tudtam, hogy nem úszom meg a Dakotával való csevejt. Csak próbáltam addig húzni a pillanatot, ameddig lehetséges. Amikor felhívtam, hogy igyunk meg egy kávét a kedvenc helyünkön, barátnőm azonnal beleegyezett. Csicsergős hangja még percekig elkísért, miközben azon morfondíroztam, hogyan adagoljam be neki a dolgot. Jobb lenne hirtelen borítani a bilit, vagy finoman vezetni rá? Dakotát igazán érdekelte a sztárok élete, nem mintha állandóan a Just Jareden lógott volna. Egyszerűen csak mindig naprakész információkkal szolgált kedvenceit illetően. És azt is tudtam, hogy nézte a Zoolandert.
– Szia! – köszönt rám vidáman, amikor megérkeztem a Shape nevű cukrászdába. Egy félreeső utca eldugott sarkában állt, picike volt, ám annál hangulatosabb. És a fahéjas süti illatról, ami állandóan belengte, már ne is beszéljünk! – Mi újság?
Ugh. Úgy döntöttem, jobb lesz azonnal a közepébe vágni.
– Nemrég jártam a Mets meccsén.
– Aha, tudom. Mindig elmész – forgatta a szemét. – Bár nem értem, miért. A baseball halál unalmas.
– Ja, de a kifutón cirkáló csontkollekciókat bámulni a divathéten marha izgis.
– Igen, valóban az – kacagott fel. – Jó, hogy végre te is elismerted.
Szeretett úgy tenni, mint aki nem érti az iróniát. Olyan ártatlannak tűnt szőke copfjával és babakék szemével, hogy bárki el is hitte róla, valójában nem ért semmit. De Dakota okosabb volt ennél, csak örömét lelte abban, ha félrevezetheti az embereket. Fura.
– Amit most mesélek, az nem lesz unalmas. Hidd el.
Felcsillant a szeme. Belekortyolt a jegeskávéjába, és én is a bögrém köré fontam az ujjaimat. Már rendelt nekem a szokásos pillecukros forró csokiból, egyszerűen imádtam.
– Találkoztam valakivel.
– Hogyne, azzal a gyerekkel. Mi is a neve?
– Aaron – húztam el a számat komoran. – És vele nem találkoztam, ugyanis felültetett.
– Tessék? – kiáltotta kissé hangosabban a kelleténél. – Ne már, Nast! Ennyire nem választhatsz szerencsétlenül!
– Jó-jó, mindjárt nem is mondok semmit, ha csak támadsz!
– Bocs – emelte megadóan maga elé a kezét, majd két ujját elhúzta a szája előtt, mintegy cipzárt formázva.
– Szóval ez a fiú nagyon édes volt. Elbeszélgettünk, és számot is cseréltünk.
– Mi van? – eszmélt fel megint hangosan. Újra ránk villant a körülöttünk lévők tekintete, de egy fél másodperccel később újra nem voltunk érdekesek. – Csak úgy, megadtad egy idegen csávónak a számodat? Mi van, ha baltás gyilkos? Hmm? Erre gondoltál már?
– Nem baltás gyilkos – ráztam a fejem. – Ami azt illeti...
– Nem lehetsz ilyen felelőtlen!
Nagyot sóhajtottam. Hát, akkor robbantsuk a bombát. A telefonomért nyúltam, és előkerestem azt a szelfit, amelyiket a legjobbnak ítéltem. Egyszerűen és gyorsan prezentálhatom vele, mi történt. Dakota még mindig tartotta a kiselőadását a felelőtlenségről, ám én egyenesen az arcába nyomtam a képet.
Ahogy sejtettem, megnyikkanni sem tudott.
– Igen. Ő a baltás gyilkosunk.
Elkerekedett szemmel nézett rám. Ez a tény belé fojtotta a szót, úgyhogy akadt egy kis időm fellélegezni.
– Mi az, megnémultál?
– Azt mondod, telefonszámot cseréltetek?
Bólintottam.
– Justin Elképesztő Bieberrel?!
– Igen. Bár azt hiszem, nem ez a középső neve – vágtam elgondolkodó arcot.
– Én mindjárt hiperventillálok, úristen. És Martin is ott volt?
– Nem volt ott senki, csak ő.
– Azonnal fel kell hívnod.
– Tessék?
– Jól hallottad, Nast. Telefonálj! – parancsolt rám.
– Nem fogom! Tegnap már rám csörgött, megvárom, míg ő jelentkezik.
– MÁR FELHÍVOTT? – kapott agyvérzést Dakota. – Nekem pedig csak most mondod? Hogy lehetsz ekkora dög?
– Hát bocs, hogy azzal voltam elfoglalva, hogy megemésszem a Tumblrre felkerült képemet! Tudod, mi megy ott? Horror! Amiket rólam, rólunk írnak...
Dakota a szívére szorította a kezét. Vagy agyvérzést, vagy sírógörcsöt kap menten, abban egészen biztos voltam. Nem tudta feldolgozni ezt az információt, én meg kezdtem kényelmetlenül érezni magam.
– Akkor is fel kell hívnod. Muszáj, érted?
– Miért erőlteted ezt ennyire? Nem kéne elsietni.
– Uhh, de, nagyon is. Minden kis mocskos titkát tudni akarom!
Úgy nézett rám, mint az a hangulatjel, amelyiknek nagy, piros szívecskék villognak a szeme helyén. Te jó ég.
– Arról meg ne is ejtsünk szót, hogy be kell zsebelned Martin telószámát is!
– Minek?
– Hogy-hogy minek? Nekem, természetesen. Privát felhasználásra – vigyorodott el a mondat végén.
– Nem tetszik ez nekem.
– Nekem az nem fog tetszeni, ha kihagysz a buliból! – nézett rám sértődötten. – Megtennéd ezt velem? Vérzik a szívem. Én még a muffinom felét is odaadom neked, de te...
Bűntudat-keltésben óriási volt a csaj, ezt el kellett ismernem. Olyan elveszetten nézett rám, hogy megsajnáltam, és anélkül egyeztem bele a dologba, hogy átgondoltam volna.
– Legyen, viszont nem támadom le ezzel rögtön! Még a végén azt hiszi, hogy nekem kell „privát felhasználásra”.
– Rendben! – meresztett rám kiskutya-szemeket. – Aztán majd járhatunk négyes randira...
– Ne álmodozz! – hűtöttem le azonnal. Még az kéne, hogy randizni járjunk! – Nem hiszem, hogy ebből bármi is lenne.
A fejemet ingattam lemondóan. Éreztem, hogy Dakota veszi az adást, és ezúttal már komoly tekintettel fordult felém.
– Miért? Mi a baj?
– Hát ez az egész – rántottam meg a vállam. – Csak egyszer találkoztam vele, és máris ott vagyok a neten. Szerinted ez normális? Lehet, hogy túldramatizálom, de hiszen ismersz! Tudod, milyen magamnak való vagyok.
– Néha nem árt, ha nyitsz a világra.
– De ekkorát?! Én csak egy normális srácot akarok magam mellé. Olyasvalakit, aki eljön a találkozóra, és nem próbál már az első randin hanyatt dönteni. Olyat, aki megkérdezi, mi újság, és nem várja el, hogy azt mondjam, minden rendben. Lehetetlent kérek?
– Nagyjából – világosított fel Dakota. – Te még mindig a hercegre vársz, mi? A valóságban a fiúk nem ilyenek. Ja, a High School Musicalben még talán, de az már régen lejárt lemez.
– Nem akarok magamnak High School Musicales pasit! – háborodtam fel.
– Tudod, hogy értettem. Nem várhatsz örökké a tökéletesre, mert nem létezik. A tökéletlenségben kell megtalálnod a vonzót.
– Miért lettél ilyen bölcs hirtelen?
– Úgy, hogy én is a Disneyn nőttem fel – kuncogott. – Csak sajnos rájöttem, hogy az nem a valóság.
Ezt mind felfogtam. A kérdés azonban mégis bennem maradt, hogy akkor mi az igazi? Az olyan férfiak, akik szarnak a fejedre, amint megkapták, amit akarnak? Az olyanok, akik nem hívnak vissza, vagy akik még csak feléd sem néznek, mert nem vagy elég vonzó, kedves, vicces? Tudom, hogy nem kéne ilyen rohadt pesszimistának lennem, de annyi kudarc után... Csak egy normálisat szeretnék, defektje viszont mindenkinek van. Az enyém talán pont ez.
Randizni egy világsztárral? Úristen. Mennyire abszurdum már! Pont én, a félig orosz lány, aki állandóan a könyveiben bujkál, kerüljek az élet címlapjára egy fiú miatt?
Ezt a gondolatot még emésztenem kellett.
*Justin*
Az anyáéknál tett látogatás többé-kevésbé jól ment; ismét megjegyezték, milyen vékony vagyok, hogy nem járok eleget haza, hogy még mindig nincs unokájuk, meg ilyesmik. Szóval elég átlagos volt.
Ezek után idejét láttam, hogy rátérjek a második pontra, azaz Nastyára. Először végigpörgettem az agyamban, hogy mit fogok neki mondani, de mindegyik próbálkozásom katasztrofálisan hangzott a fejemben. A végén amellett döntöttem, hogy spontán leégetem magam; gyorsan tárcsáztam, még mielőtt meggondolhattam volna magamat.
Hosszan kicsöngött, de a végén nem vette fel. Kissé elkeseredetten tettem félre a mobilomat, elvégre reménykedtem benne, hogy elhívhatom valahova, ahol megbeszélhetjük a történteket.
Talán csak szimplán nem volt telefonközelben.
Ja, mert manapság senki sem nyomkodja azt az izét non-stop… szerintem ignorál.
Mi van, ha éppen nem ért rá? Mondjuk, kutyaeledelt vesz...
A nem létező kutyájának, igaz?
Most miért? Lehet, hogy tényleg George… Edward… Peter a neve!
Aham. Dylan, szedd össze magad!
Inkább leparkoltam az út szélére a kocsimmal, mielőtt még belerohantam volna egy fába, mert a fejemben üvöltöző hangoknak éppen összeveszni támadt kedvük. A kormányra hajtottam a fejemet, és onnan figyeltem az ölemben lévő telefon kijelzőjét, de az Istennek sem akart felvillanni, és megjeleníteni azt az átkozott szelfit.
Próbáljuk meg még egyszer.
Ja, persze, égessük le magunkat még jobban. Remek ötlet!
Fogd be!
És megint megcsörgettem. Már két másodperc múlva megbántam a döntésemet, de még mielőtt lerakhattam volna, és kihajíthattam volna a készüléket az ablakon, Nastya felvette.
– Öhm, helló.
– Szia! Csak… Szóval azért hívlak, mert mondtad, hogy szóljak, ha valakivel beszélni akarok, és gondoltam, beülhetnénk egy kávéra vagy bármire, valahova… érted. – Nyeltem egy nagyot, és kínomban lefejeltem a kormányt. Idióta!
– Nem tudom, mostanában elég elfoglalt vagyok, és… Dakota! Nem, add vissza, nem!
Dakota? Talán mégis van kutyája? Hah!
– Jól vagy? – kérdeztem habozva.
– Igen, persze, tökéletesen. Bocs. Hol tartottunk?
Komolyan? Komolyan?! Még egyszer meg kell ismételnem ezt a borzalmasan kínos meghívást?!
– Ott, hogy lenne-e kedved eljönni velem kávézni.
– Justin, rendes srác vagy, meg minden, de nem hiszem, hogy vágyok arra a felhajtásra, ami körülötted van. Sajnálom.
Király…
– Oké. Akkor további szép napot!
– Jus…
Letettem a telefont, és tehetetlenségemben azonnal felhívtam Martint.
– Mi van? – A hangján hallatszott, hogy csak most ébredt. Mikor is hagytam ott? Három-négy órája?
– Átugrom, aztán elmegyünk bulizni – közöltem vele gyorsan.
– Mi? Komolyan? Asszem’ kihagyhatatlan ajánlatot kaptam! Ma van Good partija, nem? – Martin máris sokkal éberebbnek hangzott. – Mindjárt felhívom, szerintem el sem fogja hinni!
– Jó, jó, oké. Csinálj, amit akarsz, fél óra, és ott vagyok.
– Hát, ez nem lehet igaz…
Megráztam a fejem, és elindítottam a kocsit; az autó halk berregéssel elindult, és a rádió is bekapcsolt. Az út további részében teli torokból Taylor Swift és Sam Smith dalokat énekeltem. .
Martin ezúttal nyitva hagyta nekem az ajtót; ő éppen az előszobai tükörben nézegette magát. Ettől önkénytelenül is végigpillantottam magamon, és rá kellett döbbennem, hogy nem néztem ki túlságosan szívdöglesztően.
– Ne aggódj, jó leszel így. – Martin látszólag olvasott a gondolataimban.
– Ja, úgy nézek ki, mint akit most húztak ki a… – Jobbnak láttam be sem fejezni a mondatot.
– Tumblrön tarolt a csöves style-od, szerintem ezt is hasonló lelkesedéssel fogják fogadni – nézett végig rajtam Martin vigyorogva.
– Rohadj meg. Igenis laza voltam akkor, nem értem, honnan jött nekik ez a hülyeség… csöves style! – Felháborodottan megigazítottam az össze-visszameredező hajamat, de ez sem segített túl sokat a helyzeten.
– No para – mondta végül Martin, és felhúzta a bőrdzsekijét. – Már attól oda- meg vissza lesznek, hogy eljössz.
– Ja, gondolom. Amúgy ki lesz ott?
– Ashley, Nick meg talán Jonny. Aztán a többieket meg még én se ismerem. Úgy hatvanan leszünk.
– Atyaég.
Kicsit már megbántam, hogy vállalkoztam erre.
Good imádott partikat adni, és Martinnak igaza volt, mikor azt mondta, hogy az övéi a „legállatabbak”. Még én is láttam, hogy minden eszméletlen jó volt. A zene, a fények, a hely, a társaság.
Good rögtön letámadott minket – pontosabban engem –, és miután kigyönyörködte magát bennem, megmutatta, hol találjuk a bárt.
– És mit gondolsz, Justin? – kérdezte, miután rendeltem egy sört. – Máskor is eljössz?
– Hát, nem rossz.
– Legközelebb is itt lesz, ne aggódj, gondoskodom róla! – kiabálta oda nekünk Martin, aki már nagyban belevette magát a táncolók közé.
– Nem mintha ez a te érdemed lenne! – Martin csak megvonta a vállát, és eltűnt a tömegben.
– Hát, akkor érezd jól magad! A DJ-pult körül megtalálsz, ha kellenék! – Sután bólintottam, mire ő mosolyogva faképnél hagyott.
Talán mégsem volt olyan jó ötlet ez a buli.
Ne már! Még csak meg sem próbálod élvezni!
Sürgősen csinálnom kell valamit ezekkel a hangokkal.
– Hello, Jus! – Hailey jelent meg mellettem, és a hangjából ítélve már lecsúszott pár feles meg sör nála. – Hogy s mint? – kérdezte, és kért egy pohár vodkát a pultostól, aki alaposan végigmérte. Hailey látszólag a legkevésbé sem bánta, bájos mosolyt villantott a fiúra.
– Jól, élvezem a bulit meg minden – mondtam vállvonogatva, mire ő kuncogni kezdett.
– Ja, persze – nevetett rám. – Nincs kedved táncolni? – kérdezte végül, és elhúzott a táncparkett irányába.
– Az igazat megvallva, nem igazán…
– Nem az igazat kérdeztem – vágta rá fülig érő szájjal, és ugrálni kezdett az ütemre. – Na, gyerünk! – lökött oldalba, de én inkább elhúzódtam tőle.
– Szívok egy kis friss levegőt, oké?
– Ne már! – húzta el a száját, de akkor már ott is hagytam.
Kislisszoltam Daniel és Martin mellett, akik éppen egy-egy bárszéken ültek, és két ismeretlen lánnyal flörtölgettek. Ahogy elnéztem, igencsak sikeresen, az egyik lány már félig Daniel ölében ült.
Mikor végre kiértem a hűvös levegőre, rögtön lerogytam a padkára, és onnan figyeltem az úton elsuhanó autókat. Csak most éreztem meg, hogy mennyire hasogatott a fejem az állandóan villódzó fényektől és a dobhártyaszaggató zenétől. Éppen, hogy csak lehajtottam a fejemet a térdemre, amikor csörögni kezdett a telefonom.
A képernyőn Nastya és az én arcom villogott.
Kissé döbbenten a fülemhez emeltem.
